Vagy valami hasonló elméletet találtál ki, valami idilli mesét, és hiszed, hogy ez így is lesz. Nem, nem feltétlen. Nem lesz mindig fenékig tejfel az életetek, valószínűleg közel sem fog úgy kinézni, mint ami a zsánered és majd akkor jön, amikor úri kedve úgy tartja. Szóval mégis, hogyan is állapítod meg, hogy tényleg Ő az?

A kémia egy dolog. Az csak a kezdet, és nem mindig van mögötte tartalom.

Az elmélet szerint „akit neked szánt a sors, azt még az ördög is utánad tolja talicskán.” Az igazi lelki társadat nem tudod elkerülni.

De hogyan is ismered fel? A lelki társad az az ember, aki elő tudja hozni belőled a bent lakozó gyermeket. Aki mellett igazán önmagad tudsz lenni, hisz ő úgy fogad el, ahogy vagy. Nem érzel többé késztetést arra, hogy szerepet játsz, egy olyasvalakit, aki nem te vagy.

A belső gyermeked valójában te magad vagy.

Az ártatlan, naiv gyerek, aki még azelőtt létezett, aki még nem sérült és ment át ezer meg egy megpróbáltatáson. Az a verziód, akit még a világ nem szabott a maga formájára. Ez a gyermek mer hisztizni, elmondani a fájdalmát mindenféle cenzúra nélkül, reménykedik a legjobbakban és indokolatlanul képes boldog lenni.

Szóval, ha belegondolsz, a kémia és az elmélet, amit magadnak felállítottál nem stimmelnek ebben a kontextusban. Valószínűleg voltál már olyannal, aki kívülről gyönyörű volt, mint egy festmény, de belül egy nagy nulla – és fordítva. Itt volt egy korlát, amin az imént említett kisgyermek nem tudott átmászni, inkább megbújt egy zugban.

Az sosem igazi támpont, ahogy éppen érzel valaki iránt, ám az már inkább, hogyan viselkedsz valaki mellett. Kérdezd meg magadtól: „Ki tudok teljesedni mellette, vagy csak egy szerepet játszom? Valóban önmagam vagyok?”

Ha azt érzed valaki mellett, hogy egyre jobbá és jobbá akarsz válni, és igazán önmagad tudsz lenni, akkor helyben vagy.

Kérdezd meg magadtól: „Büszke lenne erre a választásomra a gyermekkori énem?” – és ha igen a válaszod, akkor igen, megtaláltad a lelki társadat.