Sorry, no posts matched your criteria.

Már nem tudom, hogyan legyek jó partner

  Mindent megteszünk azért, hogy a múltbeli rossz kapcsolataink ne határozzák meg a jelenlegit. Bemagyarázzuk magunknak, hogy nem szabad az exekről beszélni, mert az úgysem építi azt, ami most van. Biztos jó ez így? Megoldódik a múltam, ha nem nyitom ki néha a szám és nyílok meg arról, ami volt? Jobb az, ha elraktározom és ott marad a szorító érzés a mellkasomon? Szajkózzuk azt, hogy a jó párkapcsolat alapja a megfelelő mennyiségű és minőségű kommunikáció. Ennek ellenére mégsem akarjuk felhozni a múltat, mert az csak problémát hoz a jelenlegire. Azt gondolom, ha sikerül beavatnunk társunkat, mi ért bennünket az ex-szel kapcsolatban, akkor legalább tudja, mit kell elkerülnie ahhoz, hogy én jól, vagy jobban érezzem magam.

Igenis kell az, hogy a másik tisztában legyen sérüléseinkkel.

Elmondhattam volna a barátomnak, mik azok a sebek, amiket az exemtől kaptam. Tudom, hogy már évekkel ezelőtti hegek ezek, azonban még mindig ott vannak velem a mindennapokban. Egyelőre nem tudom őket elfelejteni, ám remélem, hogy az idő segít. Az, ha megnyíltam volna, rengeteget segített volna mindkettőnkön – rajta is, rajtam is. Tudta volna, hogyan álljon hozzám, milyen helyzeteket kerüljön, nehogy még jobban sérüljek, én pedig megnyugodtam volna, hogy ezekkel együtt elfogad és szeret. De nem tettem. Inkább hallgattam. Hibáztattam mindkettőnket – hol saját magam, hol az exemet. Biztos voltam benne sokáig, hogy én voltam mindennek az oka a kapcsolatunkban. Aztán egy idő után ez átcsapott gyűlöletté, s onnantól ő volt a bűnbak. Már azért is őt utáltam, mert az elején magamat mertem hibáztatni. Végül eljutottam egy olyan szintre, ahol mindkettőnket felelősnek találtam. Két ember volt abban a kapcsolatban, két ember kellett ahhoz, hogy zátonyra fussunk. Nemde? Jó sok időbe telt, hogy új férfit tudjak beengedni az életembe. Meglepődtem saját magamon, hiszen nem is gondoltam volna; egyből az exem hibáit kezdtem benne keresni: „Vajon ő is olyan lesz? Ha nem, akkor neki mik lesznek a hibái?

Nehezemre esett elfogadni, hogy egy egészséges, jól működő párkapcsolatban élek, életemben először, és nekem ez új volt. Ismeretlen.

Aztán szét is mentünk. Türelmes volt velem, mindent megadott nekem, ám volt az a pont, ami már neki is sok volt. Állandóan veszekedtem vele, a legkisebb apróságokon is. Mintha képtelen lettem volna békében lenni vele és magammal. Utólag rájöttem, hogy megijesztett, hogy ennyire szeretem őt és tudat alatt elüldöztem magam mellől. Féltem, hogy majd egy idő után ő is olyan lesz, mint az exem és nem akartam még egy csalódást. Nem voltam kész arra, hogy megint barátnő legyek. Az ex annyi sebet okozott nekem, egyszerűen képtelen voltam megint önmagam lenni. Azóta megtanultam türelmesnek lenni saját magammal; és ugyanígy igaz egy kapcsolatban is: a partnered is legyen az veled. Az elején el kell mondanunk egymásnak, min mentünk keresztül a múltban, hiszen enélkül nem tudnak a sebek begyógyulni. Beszélnünk kell róla. Talán még most sem vagyok készen arra, hogy megint valaki barátnője legyek. Talán a következő kapcsolatom sem fog működni. Azt azonban hiszem és tudom, hogy majd egyszer jön valaki, aki a sérüléseimmel együtt elfogad olyannak, amilyen vagyok, és a múltammal együtt szeret. Nem könnyű valakit szeretni, aki már megjárta a poklot, de hidd el, amint segítesz neki feledni, megjelenik maga a mennyország. Ha egy ilyen emberrel hoz össze a sors, adj neki időt. Megtanultam, hogy amíg nem gyógyulok ki az exemből – aki megannyi sebet adott nekem-, addig nem is leszek készen arra, hogy újból barátnő legyek. Időt adok magamnak és türelmesen kivárom, amíg gyógyulok. Ha ugyanilyen helyzetben vagy, találd meg te is a saját orvosságodat. Kinek mi válik be, nem egzakt tudomány, nincsen mindenkire egyformán jól ható gyógymód. A türelem mindenképpen segít, de hogy mi az, ami segít a Te utadon, azt csak Te tudhatod. Kívánom neked és saját magamnak, hogy minél hamarabb találjunk egy lelki társat!

loading...