Sorry, no posts matched your criteria.

Jobb egyedül lenni, mint társas magányban

  Erről szerintem órákig tudnék mesélni, hiszen voltam már ilyen helyzetben. Természetesen nem fogok, inkább csak felvázolom.

A tudat szörnyű, hogy ma ott alszik valaki mellettem éjszaka, viszont mégis úgy érzem, hogy még életemben nem voltam ilyen magányos.

Mikor megannyi gondolat van a fejemben, ám tudom, hiába osztanám meg vele, úgyse érdekli, így inkább elnyomom őket az agyam egy rejtett zugába. Kedvem szottyan valamihez. Mondjuk jó lenne elmenni moziba. Fel is vetem neki az ötletet. Ahelyett, hogy lelkesen igent mondana, keresi a kifogásokat: „Fáradt vagyok.” Vagy „Engem az a film nem érdekel” – és ehhez hasonló nyalánkságok. Én is fáradt vagyok, és engem sem érdekelt az az akció film, amit pár hónapja megnézettél velem, mégis elmentem, mert neked kedves volt. Nagyot sóhajtok és csalódottan elfogadom. Ezek annyira apróságok, hogy mikor történnek, fel sem tűnnek. Annyit veszek észre egy idő után, hogy teljesen lerombolta az önbecsülésemet és az energiámat szép lassan leszipolyozta.  Amikor a tükörben szembenézek önmagammal, egy olyan valakit látok, aki megtört és még az élet is fáj neki. Egy kedves barátnőmtől egy csodás őszi napon kaptam egy pofont: Drágám, ez nem te vagy! Mint egy villámcsapás akkorát hasított belém. Tényleg nem én vagyok – jött azonnal a felismerés.. De mi történt? Összeraktam magamban a puzzle-t, és kirajzolódott a kép. Az imént említett „apróságok” teljesen tönkretettek. Magányos voltam és kb. hálni járt belém a lélek. Barátném mondatának köszönhetően változtatni akartam, amilyen sürgősen csak lehetett.

A sráccal vége lett a dolognak.

Elment és egyedül maradtam. Először nyilván megrémített a tudat: egyedül. Nincs ott senki. Kihez fogok szólni? Kivel beszélgetek, kivel osztom meg az állandó agymenéseimet? Ahogy szépen, lassan telt az idő, rájöttem: „hm, nekem vannak jó barátaim, akik mindig ott vannak, nekem, és teljes mellszélességgel támogatnak. Velük tudok beszélgetni, meghallgatnak, sőt, FIGYELNEK. Így egyre több időt kezdtem el tölteni azokkal az emberekkel, akik igazán fontosak nekem, én pedig nekik, és most visszanézve sajnálom, hogy amíg az exemmel voltam, annyira kevés időt fordítottam rájuk. Kezdett megnyílni a világ. A fák zöldebbek lettek, a madarak szebben csiripeltek, a virágok illata pedig sohasem volt olyan finom. Nem túlzok, komolyan színesebb lett minden. Kezdett bennem tudatosulni, hogy én mégsem vagyok – bocsánat a kifejezésért – az a szar alak, akit hittem mellette. Rájöttem, hogy „hé, én tök jó fej vagyok!” Okos, vicces, kreatív és imádok szeretni. Csak hoppá, én ezeket mellette „elfelejtettem”. Ideje volt újból meglátni a bennem rejlő lehetőségeket és maximumon élni az életemet. Két éve vagyok lassan szingli, és tudod mit? Minden percét élvezem. Nem vagyok túl szerencsés a szerelemben és ezt elfogadtam. Majd egyszer az leszek, most azonban én vagyok az életem középpontjában, illetve a fiam. Élvezem, hogy vele, és végre megannyi félresikerült párkapcsolat után megint magammal lehetek. Tudom, ezek most kicsit egoistának tűnnek, de őszintén így érzek. Ha hiszed, ha nem, mégis hálás vagyok a zátonyra futott kapcsolataimért. Rengeteget tanítottak nekem. Azt, hogy többet bírok, mint gondoltam magamról. Most már könnyedén fel fogom tudni ismerni azokat a jeleket, amikor nem vagyok önmagam. Illetve ami a legfőbb: amikor végre jön a nagy Ő, akkor végre maximálisan tudom majd őt szeretni.

Ha hamar jött volna valaki az exem után, valószínűleg még mindig egy árnyékot kapott volna.

Az pedig sem vele, sem velem szemben nem fair. Még most is azt érzem, hogy nem állok készen egy kapcsolatra, azonban tudom, hogy ha beállítana az ajtómon az igazi, nem dobnám ki. Hogy miért? Mert már újból egész vagyok. Szeretek egyedül lenni, mert megbékéltem önmagammal és jó magammallenni. Régen rettegtem attól, hogy ha egyedül vagyok, gondolkodni kezdek és akkor becsavarodok. Megannyi pótcselekvést kerestem, minek köszönhetően nem kellett szembenéznem a szívem problémáival. Most már merek, mert tudom, hogy ezek a gondolatok nem a mumus gonoszságai. Azért vannak, hogy engem szolgáljanak és ha nem nézek velük szembe, akkor rémisztőek. Csak addig, amíg meg nem ismerem őket. Jó egyedül lenni. Legalább is jobb, mint magányosan valaki mellett.