
Adsz, adsz, de mikor kapsz már végre?
Te vagy az, aki meghallgatja az egész világot. Mikor a barátnőd összeveszett a pasijával valami pitiáner dolgon. „Képzeld, azt mondja, hogy nem áll jól nekem ez a rúzs.” Vagy „Már negyvenhetedjére szakítottunk csak ezen a héten. Most már tuti vége, biztos nem jön vissza hozzám!” Szóval te otthagysz csapot-papot, szabaddá teszed az éjszakádat, veszel egy százas zsepit, meg jégkrémet és meghallgatod barátnőd világfájdalmát. Te vagy az, akinek a szomszéd néni kiönti a lelkét, amikor éppen munkába rohansz. „Jaj, drágám, már annyira fájnak az ízületeim, de az orvos rám sem hederít.” Te megsajnálod, és segítesz neki felvinni a szatyrait a hatodik emeletre – mondanom sem kell, elkéstél munkából, a főnök meg füstölgő fejjel fogad. Rád zúdítja minden bánatát a háromgyerekes nővéred. „Az egyiket viszem oviba, aztán rohanok a másikkal az iskolába, a harmadiknak meg leszakadt a fél karja és megyünk az orvoshoz.” Te pedig már azon agyalsz, mikor tudnád levenni testvéred válláról a terhet, s azon nyomban a naptáradban keresel egy babysittelős délutánt.…és a világ csak úgy ömleszti rád a problémáját. Bármerre fordulsz, mindenkinek van valami baja. Te meghallgatod őket, tanácsot adsz nekik, mélyen együtt érzel velük. Végre az a rész jönne, hogy te magad elmeséld éppen mi bánt, amire természetesen a világnak nincsen ideje, vagy te nem tartod elég fontosnak a problémádat ahhoz, hogy elmondd. Szóval nagy sóhaj után nyelsz egyet és beletörődsz; „Ez van. Majd talán következőleg.”